Hangulatkeltő
Döntsön a véletlen
Tarsen idegesen dobolt újaival a méretes fa asztalonheverő térképen. A fülledt melegtől, akárcsak társainak, neki is verejték csordogált a hátán. Bár az árnyékos pányva alatt voltak, és a szél is fújdogált kissé, sokkal hűvösebbnek nem éreztek a levegőt, mert a nap a horizont tetején járt, és épp a sivatag közepén voltak, egy népes sátortáborban, közel a lassan hömpölygő Gessha folyó medréhez, Ibarában, a Jaguár-szurdokban, Al-Kuhussen határában.
- Melyik hely legyen végül? - kérdezte egyik társa, az északi hajóflotta kapitány.
Tarsen fürkészőn végig nézet az előtte fekvő megannyi papírt, és tanácstalanul széttárta kezeit.
- Nem tudom, jó urak. Tanácstalan vagyok.
- Ebből elég! - dörmögte aszalt datolyával teli pofával a dzsad kufár. - Döntsön a véletlen. Mindenki csukja be a szemét, és mutasson egy pontra. - mondta, és jó példát mutatva így is tett.
Társai, Tarsen-et is beleértve, szó nélkül követték példáját. Volt kinek még egy csalfa mosoly is megbújt arcán, a mozdulat közben. - Végül is nem is olyan rossz ötlet a sorsra bízni a döntést.- gondolták többen is magukban.
A jelenlévő megszállott hazárdjátékosoknak ez egy újabb szerencsejátéknak tűnt csupán. Mint minden oly sok éve. Ez volt a lételemük. Ők már nem elégedtek meg egy szimpla kártya- vagy kocka partyval, a veszélyesebb, drágább, kockázatosabb versenyeket, fogadásokat, kihívásokat szerették. Sőt, egyenesen imádták azokat.
- Nézzük.- mondta Tarsen.
Kinyitották a szemüket, és megbűvölten tekintettek a térképre. A rőtszakállú északi, ki leginkább értett a navigációhoz, gyorsan összekötötte a négy pontot egy széndarabbal, és aztán a metszéspontban lévő jelet is bekarikázta vele.
- Ez itt mi? - nézett a fakó hajú fél-elf a térképjelre.
A dzsad közelebb hajolt a laphoz, mert elég apró betűkkel írták tele.
- "Tasthaltassa". Ez az a hely, ahol két éve voltunk a gyíkversenyen. Ezt az oázist temette be a hatalmas homokvihar, ami elől menekülnünk kellet.
- És mi az ott a térképen nem messze tőle északra? - érdeklődött tovább a fél-elf.
- Ha jól olvasom, Kar-Kathmar.- suttogta a félelemtől elfehéredő arccal.
Ezt látván türelmetlenül ráförmedt az északi.
- És? Mi van vele? Mitől ijedtél meg így? Mi az a hely?
A többiek sebesen összenéztek, és kíváncsian várták a választ.
- Nem ismerem pontosan, de emlékeim szerint az egy tiltott területe a környező nomád törzsek népeinek. Az egykori oázistól északra van pár napi járóföldre, a dzsungel vonal határában. Egy sziklába véset, ősi romváros. Mindenféle történetek terjengenek róla. Szellemekről, élőholtakról, rablókról, amundokról. De a tény, hogy évtizedek óta nem járt ott senki, aki élve visszatért volna.
Feszült csend ült rájuk, ahogy a hallottakat elemezték.
- Akkor meg is van az új helyünk. - vigyorgott rá aztán elégedetten társaira Tarsen. - Keresve sem találhattunk jobb helyet.
Pár pillanat multán mindenki elégedetten bólogatott.
- Azt tanácsolom, induljunk is el, hosszú út áll még előttünk. Hogy állunk ellátmánnyal, Hakim? - vette át a szót az északi.
- Minden a tervek szerint alakul uram.- jött a halk, tisztelettudó válasz a háttérből. - A versenyzők is hamarosan megérkeznek.
- Nagyszerű, nagyszerű! - dörzsölte össze elégedetten a tenyerét a dzsad. - Lássuk, kinek a bajnokai győznek.
Erre a kijelentésre aztán mindegyikük arcára elégedettség ült ki. Lelki szemeik elött már kibontakoztak a versenyszámok izgalmai. Sebesen szétrebbentek, ment mindenki a dolgára.
Csak a térkép maradt ott az asztalon magányosan, a bekarikázott jeljel egyetemben.
Valheru