Fejvesztés terhe

Hangulatkeltő

Írta: Miracor

Erion, p.sz. 3705 
A lemenő nap bíborvörösre festi az eget Erion város felett. A látvány egyben csodaszép és vérfagyasztó is. A manifesztációs háború ugyan véget ért, de erősen rányomta bélyegét a mindennapokra. Az utcákon hemzsegnek a menekültek, kik a háború elől menekültek a városba, javában nők, idősek és gyerekek. A már egyébként is zsúfolt város, ennyi éhes szájat, nehezen tud elszállásolni, hát még etetni, amin a hónapok óta tartó aszály sem segít. Nem is beszélve a menekültekkel együtt beszivárgó bűnözőkről. A közbiztonság, nap mint nap egyre rosszabb, míg a tolvajcéhek, fénykorukat élik. 

- Uram... Uram, üzenete érkezett - nyitott be a dolgozó szoba ajtaján egy inas.

- Ezerszer mondtam, hogy ne zavarjanak feleslegesen. - Csattant ki a férfi a dolgozóasztal fölé görnyedve, de a munkáját egy pillanatra sem hagyta abba.

- De nagyuram, Agust üzent Önnek... - a férfi hírtelen abba hagyta, amit csinált és felemelte fejét.

- Hozza már ide jóember, mire vár! - Kiáltott az inasra, belefojtva a szót.

A fiatal szolga odasietett az asztalhoz és az úr kezébe adta a tekercset. A férfi kitekerte a papírost és olvasni kezdte. Ahogy haladt az üzenettel, egyre lelkesebben és már-már szinte mosollyal az arcán ért a levél végére.

- Agust megtalálta a katakomba bejáratát, már csak emberekre van szüksége a feltáráshoz, ez remek hír. - Suttogta, majd felállt az asztaltól és kisietett a szobából, a szolgálót is majd fellökte. Végig sietett a hosszú folyosón, végig a képekkel díszített falak között, mely felmenőit és hőstetteiket ábrázolták. Lesietett a gyönyörűen megmunkált tölgyfa csigalépcsőn, amit különböző korok motívumai tarkítottak, mely bizonyára egy mester keze munkája. Majd a várótermen az antik bútorok és a falak tövében felállított páncélok között, melyeken jól látszott, hogy nem csak dekorációnak készültek, mind megjárt már jó pár csatát. Míg végül elért apja dolgozószobájáig és lelkesedése ez idő alatt, egy csöppet sem lankadt. Arcán széles mosollyal nyitott be az ajtón.

- Apám, apám, Agust meg...ta... - Kiáltotta lelkese, ahogy belépett az ajtón a tekercset lengetve maga előtt, de hírtelen bele fagyott a szó. Apja ült az íróasztalnál, feje előre hajtva, orrából csordogáló vére, ősz szakállán, patakokban folyik, és mint igazi patak, hálózza be szépen elrendezett papírjait az asztalon. Két oldalán Ramanos két megtermett embere fogja kezeit, mögötte pedig egy sötét alak, kit még sohasem látott, de szemei, mint két kút, egyenest a gonoszság tárnáiba vezetnek. Mikor tekintetük egymásra talál, a fiú szinte beleborzong. Apja rá emeli pillantását és csak annyit mond.

- Fuss! - Majd kirántja egyik kezét fogva tartójáéból és ökölbe szorítva a másik arcába vágja. Orr reccsen, vér csurran. Ezután hátraszökken, hogy a mögötte álló férfit is odébb lökje, de az, mint masszív fal, mozdulatlanul állja a támadást. Majd bal kezével megragadja az öreget és a szoba túl végébe hajítja, mintha csak egy zsák szalmát dobott volna félre.

- Elfogni! Kiáltja társainak nyugodt, de erőteljes hangon.

Ez volt az a pillanat, amikor a fiú is felébredt döbbenetéből és kiszökkenve a folyosóra, rohanni kezdett. Rohant végig a folyosón, végig a várón, majd ki az ajtón az udvarra. Néha, néha hátrapillantott, hogy lássa, mindhárman követik, majd a kapun kiszaladva az utcára, a házak, sikátorok között, lerázta követőit.

- Keresd meg Agustot! - Szólalt meg egy hang a fejében. - A fal titka mindennél fontosabb. Ne legyen hiábavaló Őseink munkája... ez az örökséged fiam és ne engedd, hogy bárki... - Ekkor váratlanul megszakadt a kapcsolat. A fiú tudta, hogy ez csak egy dolgot jelenthet, de nem tehet már semmit. Agust most az Ő dolga és a fal titka.