...Amíg a halál el nem választ...

Hangulatkeltő

Mikor eljön az idő

...Alkonyodott.

Némán meredt a távoli, csipkés tetejű, zord hegyvonulat uralta horizontra. Egyedül érezte magát, mint oly rég óta, pedig volt társasága. Méghozzá népes. Mögötte senki nem mozdul, a levegőt feszültség lengte be.

- Megérkezett.

Ez az egy szó felpezsdítette eddig alvó, nyugodt vérét. Lüktető energiák áramlottak szét testében.

- Biztos, hogy ő az? - kérdezte ellentmondást nem tűrve.

- Igen nagyúr. Qessterqa sosem téved. Ilyenbe nem. - jött azonnal a halk, érzelmekkel telt válasz. Inkább tisztelet, mint félelem érződött benne. De ezen a vidéken, a fene sem tudja. Ezért imádja így szülőföldjét. Itt még a biztos is bizonytalan.

- Készen áll mindenki? Nem hibázhatunk. Csak egy lehetőségünk van. - morzsolta a fogai között a távolba.

- Igen nagyúr. Csak a parancsára várunk. Mindent előkészítettünk, ahogy kívánta. - az alak feszesen állt ura mögött. Fejét mélyre hajtotta, szemével a port fürkészte. A környék élet és halál ura állt előtte a félhomályban. Bár egykori hatalma jócskán megcsappant, jelenleg még övé volt e poszt.

- Induljatok akkor. Mind. Tudjátok a dolgotokat.

A háta mögötti kastély árnyékos takarásából testek emelkedtek fel sorban és némán indultak a vaskeretes kapu felé. Egy komótos, hatalmas test is megbillent, legyek lepte orrfacsaró testét szuszogva bírta mozgásra.

A nagyúr egy magányos bástya alatt állt, és felnézett egy felette elszálló, vadászó sasra.

-Csak egy alkalom! - sziszegte a háttérből egy ellenséges, nem emberi hang a tömegből.

A nagyúr lassan megfordult. Néhol már ősszesbe forduló, barna , olajozott haján megcsillant a lemenő nap fénye. Gleccserkék szemében rideg eltökéltség tükröződött. Kopottas, sötét kabátját hideg szél cibálta. A felszólaló szemébe próbált nézni, sikertelenül kereste azt, majd lélekben legyintve egyet, csak rámeredt oda, ahol a fejet sejtette. Régebben elborzadt, mára már csak undorodott tőle és a fajtájától. A mélyben lakók ne járjanak a felszínen.

-Igen. Csak egy. - mosolygott röviden fehér, hibátlan fogsorát megvillantva.

A vegyes összetételű, félelmet keltő csoport elvonult, és hümmögve követte őket megtermett társuk is. A nagyúr visszanézett egyetlen itt maradt követőjére, aki szótlanul nézte végig a rövid közjátékot. A férfi fiatalnak nézett ki, pedig megélt már jó pár telet. Enyhén mandulavágású, ibolyakék szeme alig látszott ki a díszes sisakrostélyon.

- Hozasd ide a szolgákat és közelben lakókat. Mindenkit, akit találsz. Lent várlak titeket a szentélyben.- hangját a szél majdnem elvitte, de kifinomult hallású fia tisztán értette így is.

- Igen assqwera! - hajtott fejet az, a sebesen távozó alak mögött. A sisak takarta arcán kegyetlen vigyor terült szét, ahogy elballagott halkan nyikorgó vértjében.

- Végre elkezdődik!- gondolta elégedetten.

A nagyúr léptei magányosan verődtek vissza az üresen kongó épületkomplexum belsejében. Mindent por borított, többfelé már romos állapotok uralkodtak, az egykor fényűző, gazdag térben. Egy kisebb labirintus húzódott a kastélya alatt, de ő ismerte mint a tenyerét, és kisvártatva elérte célját.

A fáklyákkal megvilágított, oszlopsoros, hosszúkás terem közepén álló faragott karosszékhez ment, és lendületesen belevetette magát. Pokoli csend honolt körülötte. Csak a lángok sercegése hallatszott.

Átvetett lábakkal, kényelmesen szemlélte a lépcsőlejárót, amin érkezett, közben pedig mézédes, fekete szőlőszemeket majszolt a mellette álló asztalkára készített tálból. Várt. Évek, évtizedek óta. És végre lassan elérte célját. Mámorító elégedettségében hangosan felnevetett. Egy örült nevetése volt ez.

És már hallatszott is a felszín felől az elsőnek érkezők félelemmel teli, izgatott moraja...