Mara L' Larasym

Sokféle hazug és téves szóbeszéd járja Ynev emberlakta vidékein a kráni fejvadász klánokról. Egyesek vérivó szörnyeknek, vélik őket, akik emberi mivoltuk utolsó maradványait is rég maguk mögött hagyták már, mások azt hiszik róluk, csupa szoborszép atléta termetű harcost számlálnak, akik csupán megszokásból gonoszak, mert ezt diktálják hazájuk hagyományai. Rebesgetik, egyéb dolguk sincsen, minthogy folyton beleártsák magukat a külvilágban folyó eseményekbe, kalandozókkal és koronás főkkel perlekedjenek, kifürkészhetetlen uraik akaratát követve. Mindezen következtetéseket általában a hírhedt Anat-Akhan történetéből vonják le, amely nevezetes árulását megelőzően a jelentéktelenebb kráni határvidéki klánok közé tartozott. Valójában a kráni fejvadászokat roppant kevéssé érdekli mindaz, ami a birodalom határain kívül történik, és szerfelett ritka közöttük az olyan, aki a külvilági mércével szépnek volna nevezhető. Ami pedig azokat a vádakat illeti, hogy vérivó szörnyetegek lennének - nos nem azok. Sokkal rosszabbak annál...

Krán belső tartományában születtem Fangarban, Rayvanur nagyúr felvigyázása alatt. Családom az Elfek 14 házából, a negyedik és már ősidők óta szolgálja Rayvanurt, Shackallort és az igaz Istent, Ranagolt. A Kráni torony árnyékában töltöttem a kisgyermekkorom nagy részét. A családfő hamar felfigyelt rám. Különösen tehetséges gyereknek tartottak. Már 20 éves koromban is figyelemre méltó tehetséggel bántam a fegyverekkel, nem mintha még nagyon hozzájuk nyúlhattam volna, de hát kíváncsi gyerek voltam. Tehetségemet lehet apámtól örököltem, Ő a család Messorainak vezetője. Mindenki tiszteli harci tudása miatt. Eddig még sikerrel teljesített minden rá kimárt megbízatást, ami leginkább, magas rendű uraságok védelme volt. Szerette volna, hogy a nyomába lépjek és ezért már 30 évesen elkezdte felkészíttetésemet. Ez tulajdon képen, nálunk családi hagyomány. Nem ismerek olyat a családfán aki, így vagy úgy, de ne lett volna része, egy fejvadász klánnak. 

Messori képzésemmel remekül haladtam, 35 évesen már kaptunk különböző egyedi megbízást a külső kerületekben. Egyszer, azt a megbízást kaptuk a csapatommal, hogy kísérjünk el egy családunk által nagyra becsült nemest a peremvidékre és védjük meg az út során, minden veszélytől. A csapatom öt főből állt. Aras és Artas mint Sequator (harcos), Fetus volt a Saggitor (íjász), Jossy az Occulis (felderítő) és Én a Messor (testőr). Természetesen még fiatalok voltunk, így a küldetésen végig kísért egy Transceps (varázsló). Már csak egy napi járóföldre voltunk a célállomásunktól és az odáig, megúsztuk minden gond nélkül. A hegyek lábánál vertünk tábort éjszakára. Már lehetett vagy éjközép, de Jossy még mindig nem tért vissza a felderítésből, kezdtünk aggódni miatta. Az aggodalmat felfedeztem Xelon, a Transcepsünk arcán is. Tudta nagyon jól, hogy ez a környék már sok veszélyt rejt. Minél messzebb vagyunk a Kráni toronytól és a belső kerületektől, annál veszélyesebb a terület és a küldetés. Javasoltam, hogy keressük meg, de már előre tudtam a Transceps válaszát. " Ha meghat, hát meghalt, a küldetés mindenekelőtt való és senki miatt nem kockáztatjuk azt!" Utasította Fetust, hogy siessen fel arra a magas szirtre, amelyikre mutatott közben és onnan derítse fel a terepet. Percekkel később nyöszörgő hangra lettem figyelmes, ugyanabból az irányból és Fetus hangját is felismerni véltem. Elléptem a nemes mellől és a szirt felé rohantam, még halottam, hogy Xelon suttog utánam, hogy azonnal forduljak vissza, de Én tovább futottam. Amikor felértem, már csak azt láttam, hogy egy magas ork áll Fetus felett és épp a kardját húzza ki a társam torkából. Csendes, de gyors léptekkel mögé rohantam és a sequoromat a hátába vágtam, majd egy rúgással a mélybe segítettem. A zuhanó ork utál pillantottam és látta, hogy majd két tucat társa siet a fák közt a táborunk felé. Felvettem Fetus íját és egy íjat lőttem, egyenest a Transceps lába elé. Rögtön tudta mi a helyzet, Arast és Artast azonnal a nemes mellé rendelte és látszólag elmélyült elméjében, koncentrált, szemei befeketedtek, tudtam, hogy valami erős varázslatba kezdett. Az orkok már nagyon közel voltak hozzájuk és én még épp csak leértem a hegyről. Ahogy közeledtem feléjük, a csatazaj egyre hangosodott. Ez jó jel, még élnek. Amint kiléptem a fák közül, láttam a véres küzdelmet.

Aras és Artas egymásnak háttal a nemest közrefogva harcolnak, körülöttük gyűlnek a halott orkok, bár már Ők is sérültek. Xelon befejezte a varázslást és egy éjfekete gyűrű jelenik meg teste körül, ami folyamatosan tágul, majd szűkül és hullámzik. Kiszámíthatatlanul mozog és a felé közeledő orkok irányába, mint egy kitörés, kirobban, és súlyos sérüléseket okoz. Feléjük rohanva, hogy segítsek nekik a majd ötszörös túlerővel szemben, Fetus íjával négy-öt orkot is fejbelőttem. - Még Én is meglepődtem magamon. - Az íjat eldobva gyorsan előrántottam kardjaimat és ez egyiket, egy ork mellkasába mélyesztettem, a másikkal pedig fejet választottam el a testtől. Az orkok csak úgy fogytak körülöttem! Szinte mosollyal az arcomon értem oda a táborba, ork vér áztatta mindenem. Rögtön lefagyott az arcomról a mosoly, amikor észrevettem, hogy már csak hárman vagyunk talpon. A nemes, Xelon meg Én. Másnap befejeztük a küldetést és visszatértünk Fangarba, a többiek testét hátrahagyva. A városban a klán testület fogadott minket és követelték az azonnali beszámolót. A Transceps alaposan kitért minden apró részletre, kiemelve, hogy elhagytam a helyem és a nemes helyett az egyik társam segítségére siettem. Ez a tanács szerint megbocsáthatatlan bűn, hisz "a küldetés mindenekelőtt való és senki miatt nem kockáztatjuk azt!". Hiába védekeztem, nem segített semmi, hisz a nemes él, a társaim pedig halottak. Szerintem egy jól összeszokott csapatnál, nincs jobb biztosíték és nem szabadna társainkat hátra hagyni. A tanács természetesen nem értett velem egyet. A száműzetéstől is csak a rendkívüli harci tudásom mentett meg, amit íjjal és karddal produkáltam a Transceps beszámolója alapján, meg talán apám rangja is közrejátszott.

Újabb 10 év telt el, felnőttem! Az évek alatt több csapatban is voltam, de már nem merték rám bízni a Messor szerepét. Tudták, hogy a társaim élete nekem legalább olyan fontos, mint a védencé. Ezt a tanács nem mindig nézte jó szemmel, de úgy voltak vele, hogy amíg a küldetéseket sikerrel zárjuk, nem avatkoznak bele. Az évek alatt igyekeztem a lehető legjobban kiképezni magam. Részt vettem a lehető legtöbb oktatáson és kiképzésen. A küldetések alatt kipróbáltam magam, mint Sequator, Saggitor és Occulis. Meglepő módon mindháromban egész jól helyt álltam, de azért a nyomukba sem értem azoknak, akik egész életükben csak arra a posztra készültek.

Öt évvel később, a klán testület megelégelte a különcségem, és hivatalosan is kineveztek Occulisnak. Bevallom, örültem a választásuknak, hisz nem szerettem volna több barátot, csapattársat elveszíteni. A kinevezéssel szinte ugyan azon a napon, egy küldetést is kaptam. A feladatom, hogy utazzak Toronba és kutassak fel egy bizonyos családot. A családfő Zadar a felesége pedig Alamea. A férfi egy, ex-kalandozó aki sok rossz napot szerzett az egyik klán testületi tagunknak. Kalandozásai során egyszer behatolt Kránba, csak, hogy tesztelje képességeit. Hamar lebukott és egy fejvadász alakulat eredt a nyomába. Menekülés közben megölt hármat az üldözőiből, köztük a testületi tagunk fiát. Ferrder testületi tag, bosszút fogadott és hatalmát, vagyonát arra áldozta, hogy megtalálja a férfit. Három évébe telt, de meglett, és most az én feladatom beteljesíteni a bosszút. Nemes küldetés, hálás vagyok, hogy rám bízták ezt a feladatot. Az út nagyon hosszú volt Toronig, de legalább volt időm felkészülni. Megérkezésem után betértem egy fogadóba, Zadar villájától nem messze. Ideális, hely lesz bevárni az éjszaka leplét. Amint leszállt a sötét, nekiindultam felmérni a terepet. A

ház, nem valami nagy és nem is túlvédett. Jobbat vártam egy ex-kalandozótól. Nem telt sok időbe, hogy behatoljak a villa területére. Az őrjáratokat elkerülve, rejtőzve, osonva, pillanatok alatt a házhoz értem. Sötét volt odabent, behatoltam. Végigmentem a kihalt folyosón egészen a hálószobákig. Az egyik szobából sikoltást hallottam, majd hörgő, elhaló hangot. Az ajtóhoz léptem, résnyire kinyitottam és belestem. Egy pillanatra ledöbbentem a látványtól, ami odabent fogadott! Alamea az ágyon feküdt hanyatt, felette pedig egy csodaszép fiatal lány és épp a torkát marcangolta. Hasonló teremtmények nálunk is élnek Kránban, de szépségük, csöppnyit sem mérhető a lányéhoz. Szépsége elbűvölt és majdnem meg is feledkeztem a feladatomról. Ekkor lépteket hallottam a folyosóról. Zadar közeledett a hálóteremhez. A sötétben eloldalaztam a szobától és beléptem egy tárolóba. A férfi azért hát, jobban meglepődött, mint Én és azonnal őrökért kiáltott. Az este egy részét odabent töltöttem, várva, hogy lenyugodjon a ház. Katonák jöttek és elvitték a lányt meg a halott nő testét. Már pirkadt mikor elhagytam a tárolót és a férfi keresésére indultam. A dolgozószobájában találtam rá, miközben a kardját élezte, feltehetően bosszúra készült, de ez nem az Ő napja. Halkan becsuktam magam mögött a szoba ajtaját és kezembe vettem az nyílpuskámat, majd megszólítottam. - Zadar, ez nem a maga napja! - A férfi megrémült és hirtelen hátrafordult. - A kráni Ferrder, az üdvözletét küldi. - Elkerekedett szemeiből tudtam, hogy eszébe jutott az a bizonyos este és átvillant az agyában a gondolat, hogy vége van, majd a nyílvesszőm követte e gondolatot, az agyban! Remélem, a lánynak nem esik baja, de legalább ezt a gyilkosságot, már nem tudják ráfogni. Küldetésem szerint, ha végeztem, maradjak Toronban, épüljek be és igyekezzek információkat gyűjteni olyan személyekről, akik veszélyesek lehetnek Kránra.

Két éves ittlétem alatt, több olyan személyt is találtam, akik a későbbiekben gondot okozhatnak, de a célpontomat, megint az otthoniak választották ki. A Transcepsem meggyőzött róla, hogy Antaloch, aki egy toroni Boszorkánymester, igen is veszélyes személy, aki hosszú évekig élt Kránban észrevétlenül és birtokába kerültek információk. Ezen információkat már bizonyára továbbadta, de nem lenne jó, ha újra beférkőzne közénk. Feladatom szintén felkutatás és likvidálás. Ismét felöltöttem az álcám és kérdezősködni kezdtem. Elég hamar megtudtam a rosszhírt. A boszorkánymester egy arénában raboskodik és gladiátorként harcol. A küldetésem első felét teljesítettem, megtaláltam, de a neheze, csak most jön. A felszerelésemet elrejtettem a városi temetőben egy jól eldugott helyre, majd néhány ezüstpénzért megvesztegettem egy rabszolga kereskedőt, hogy adjon el egy gladiátormesternek, abban az arénában, ahol a célpontom is raboskodik.

Az arénában Miracor néven ismertek meg. Beletelt pár hónapba mire ellenfelekként léptünk egyszerre az aréna homokjára. Egy hosszas és látványos küzdelem során, sikerült a boszorkánymester közelébe férkőznöm mindenféle takarás nélkül és bemutatni a nyílpuskámnak. Amikor észrevett már tudta, hogy ez a hiba az életébe fog kerülni. Az első nyílvessző egyenest a bal kézfejébe hatolt és roncsolta az idegeit. A második pedig a nyakát vette célba, de az sem volt azonnal halálos. Miután földre került, odasiettem és bemutatkoztam neki és átadtam Krán üdvözletét. Láttam a szemében a megdöbbenést és a csalódottságot. Inkább halt volna meg egy senki keze által, mint egy kráni fegyverétől, Krán akaratából. A küldetésemet befejeztem! Most már csak valahogy ki kéne innen jutni. Másnap reggel egy fiatal lány keresett fel a szálásomon, Velinanak hívták. Rögtön felismertem a lányt. Ő volta az, akit Zadar házában láttam, még évekkel ezelőtt. Akárhol felismerném ezt a csodaszép teremtést. Azt szerette volna, hogy csatlakozzak a csapatához, mint lövész. A lány szépsége megbabonázott és gondolkodás nélkül, igent mondtam a kérésére. Nem tudom mi ütött belém, már úton kéne lennem hazafelé Kránba, de ami késik, nem múlik!